Vica nem reflektorfényben éli az életét. Fotót sem szívesen küldött magáról díjátadó plakátjára, hiszen ahogy mondja, ő háttérjátékos. A háttérből kíséri a daganatos betegséggel élő gyerekek életét a Pécsi Gyermekklinika pszichológusaként. 2018-ban ő az Érintettek Díj nem orvosi kategóriájának díjazottja.

A gyermek onko-pszichológia még gyerekcipőben jár, hogyan találtál erre a pályára?

Amikor azt kérdezik, miért lettem pszichológus, nevetve azt szoktam kérdezni: miért, lehettem volna más is? Még kislány voltam, amikor kijelentettem, hogy postás leszek, mert azt láttam, hogy a falunk postása levélkihordás közben beszélget az emberekkel. Ez nagyon tetszett, én is beszélgetni akartam: érdekeltek az emberek, a történeteik. Amikor a továbbtanulásról kellett döntenem, nem is tudtam más irányt elképzelni, mint a pszichológia.

Azt gondolnám, az ilyen súlyos betegséggel küzdő gyerekekkel foglalkozni az egyik legnehezebb feladat a világon. Miért választottad ezt az utat?

Mindig is nagyon szerettem a gyerekeket, és szakmai érdeklődésem is az ő lelki világuk felé fordult. Foglalkoztat a betegségtudatuk, szakdolgozatomat már a Pécsi Klinika osztályán írtam a daganatos gyerekek kötődéséből. A gyerekek mindig nagyon tiszták, ezért nagyon könnyű velük lenni. Ha sikerül elnyernünk a bizalmukat, hamar megmutatják, hogy kik ők. Őszintén és valóságosan élik meg, ami a Kishercegben is benne van: napról napra csak egy picit engedik, hogy közelebb ülj hozzájuk. Türelem kell ehhez a bizalomjátékhoz, és mindig az ő ritmusukat kell felvennem: nem lehetek sem lassabb sem gyorsabb, mint ők. De ha ezt kibírja az ember, az mindent megér.

Milyen munkát végeztek az osztályotokon?

Nagyon különleges hely a gyermekonkológiai osztály, mert oda minden nap az életet kell bevinni pszichológusként. Azt kell megmutatnom, hogy minden nap fel lehet éledni, új erőre lehet kapni. Minden nap van miért mosolyogni, mert minden nap új örömöket hozhat.
Az osztályon főleg beszélgetünk, a kisebbekkel inkább játszunk. Mesékkel dolgozunk, relaxálunk, mindig figyelembe véve, hogy kinek mi esik jól, mi az igénye. Persze nálunk a játék sem csupán játék: szimbólumok útján kommunikálunk arról, mi foglalkoztatja őket. Volt olyan gyerek, akivel nem lehetett a halálról beszélgetni, de gyurmából készített pillangókkal meg lehetett nézni, mi van a Mennyországban.

Hogyan érinti a gyerekeket, családokat egy ilyen betegség? Miben tudsz a segítségükre lenni?

A kicsiknél azt látom, hogy minél kisebbek, annál rugalmasabbak. Ha anya jól van, ők is jól vannak. Így az ő esetükben legtöbbször előbb a szülőket kell megnyernünk magunknak, és általuk jutunk el a gyerekekhez. Ebben nagyon sokat segít, hogy osztályunk orvosai is nagyon jól kommunikálnak a betegekkel, és igazi csapatként tudjuk támogatni egymást.

A nagyoknál az a legfontosabb feladatunk, hogy elérjük, hogy ne izolálódjanak teljesen a kortársaktól, hiszen a cél az, hogy már gyógyultan újra megtalálják a helyüket a világban. Ők már szabadságra, önállóságra vágynak, de ez a betegség megakasztja őket a felnőtté válásban. Tapasztalataim szerint kétféle utat választanak a megküzdésben: vannak, akik nagyon könnyen kapcsolódnak, mindenfélét kipróbálnak és csinálnak az osztályon is; és van a másik csoport, akik gyakorlatilag átalusszák az egész napot. Mindkettő út teljesen rendjén van, nekem kell máshogy megszólítanom őket, amikor odalépek hozzájuk.

Azt mondtad, igazi csapatként dolgoztok együtt az osztályotokon. Hogyan kell ezt elképzelni?

Igen, Dr. Ottóffy Gábor osztályvezető főorvosunk nagyon jó csapatot gyűjtött maga köré, azt gondolom, nagyon jó szemlélettel dolgozunk együtt. A kollégáim nem csak kollégáim, barátaim is vannak közöttük. Már a diagnózis pillanatában is csapatként veszünk részt: két orvos és én vagyunk jelen ezzel is jelezve a családoknak, hogy nem lesznek egyedül. Minden fontos beszélgetésnél ott vagyok, ha jó hír van, együtt örülünk. Ha sírni kell, ott vagyunk a gyerekekkel, családokkal: együtt bírjuk el a nehéz helyzeteket is. Mindig őszinték vagyunk a gyerekekkel a saját szintjükön: nem lehet őket átverni. És nem hagyhatjuk őket ingoványos talajon sem, hiszen épp elég bizonytalanság van az életükben így is.

Osztályotokon hospice ellátással is foglalkoztok. Milyen formában tudjátok segíteni a gyerekek életvégi ellátását?

Azért is különleges a munkám, mert nagyon felemelő, amikor egy gyerek, egy család engedi, hogy kísérd az útján attól függetlenül, hogy az merre visz. A veszteség útját végigjárni valakivel mindig nagyon mély, nagyon nehéz és egyben csodálatos. Az osztályunkról három nővér, az orvosok és jómagam is házhoz megyünk az életvégi ellátást kapó gyerekekhez, ha szükség van ránk.

Mikor érzed sikeresnek magad a munkádban?

Siker, ha rám mosolyog egy gyerek, akiből egyébként huszonnyolc cső lóg ki épp. Siker, ha valaki, akinek már nincs ereje szólni vagy mosolyogni, felém nyújtja a kezét, hogy fogjam, és így ülhetek mellette. Siker, amikor egy kamasz először velem osztja meg a bakancslistáját.

Egyszer volt az osztályunkon egy kisfiú, aki keveset beszélt, nem barátkozott, senkihez nem kapcsolódott. Csak tologatta az autókat az ágyán. Aztán megengedte, hogy nézzem őt játszani. És szép lassan, lépésről lépésre egyre közelebb engedett magához: már én is kaptam autót, hogy tologassam, aztán együtt autópályát építettünk, ütköztünk, ugrattunk az autóinkkal. Amikor egyszer valaki megkérdezte tőle, hogy ki a barátja, ő azt mondta „Vica”. Ha belegondolok, hogy honnan indultunk, ez egy nagyon szép siker volt.

És persze ez a játék sem pusztán az autók tologatásáról szólt. Meg lehetett élni benne a haragot, a dühöt, a veszélyes helyzeteket pedig együtt bírtuk ki. Ebben az érzelmi kavalkádban le is kellett lassítatnunk néha, sőt időnként a garázsba is be kellett állnunk.

Miből merítesz erőt a mindennapokhoz? Mesélj egy picit magadról: mivel töltöd a szabadidőd, milyennek ismernek a barátaid!

Életigenlő embernek tartom magam, aki szeret utazni, kirándulni a barátokkal, családtagokkal. Nagyon nehéz letenni a munkát, de a barátokkal töltött idő, egy jó könyv, jó beszélgetés mindig feltölt. Minden évben elutazok egy kicsit külföldre, hogy kiszellőztessem a fejem. Erre szükségem is van, bár nem az a típus vagyok, aki le tudja tenni a batyut, amint kilépett a kórház kapuján. Maximálisan benne vagyok a munkámban, és azt hiszem, ezt nem is lehetne másképp csinálni.

Mit éreztél, amikor megkaptad az Érintettek Díját?

Nagyon meglepődtem. Olyannyira, hogy amikor csörgött a telefonom, és az Érintettek Egyesület elnöke közölte a hírt, bizonygattam, hogy rossz számot hívott. Azt hiszem, a mai napig nem tudok vele mit kezdeni, hiszen én csak teszem a dolgom, amit nagyon szeretek. Az egyetemen egyszer egy oktatónk azt mondta, annyit kíván nekünk, hogy a munkánk legyen a hobbink. És én ezt minden nap megélhetem. Ennél szebbet nem is kívánhatnék magamnak.