„Virág kezelése tizenhárom éves korában, 2020 szeptemberében fejeződött be. Nagyon boldog volt, amikor végre azt mondták: visszamehet az iskolába. Az első öröm után azonban ez félelemmel és bizonytalansággal töltötte el, hisz egy teljes tanév és egy fél év kimaradt az életéből minden szinten, másrészt a haja is még éppen csak elkezdett nőni, és sapkát hordott.

Az iskolában természetesen mindenki szeretettel fogadta, és ez nagy boldogságot jelentett számára.

Februárban egyszer úgy jött haza az iskolából, hogy fájt a feje, és nem érezte jól magát, ettől pedig teljesen bestresszelt. A folyamat, ami eszébe jutott: orvoshoz kell menni, onnan a kórházba, ott kell aludni, megműtik, és meghal. Sajnos a következő fél év ennek a félelemnek a jegyében telt. Bármi olyat érzett, amit korábban nem, ez volt az egyetlen »megoldás«, ami eszébe jutott. Segítséget kértem, és így elkezdett járni a gyermekonkológiai gondozó pszichiáteréhez. A mindennapokban viszont én voltam, aki segített, aki ott volt. Engem is nagyon megviselt ez az időszak, hisz volt egy gyógyult gyermekem, de rá kellett jönnöm, hogy a lelki gyógyulás legalább olyan hosszú lesz, mint maga a betegség.

Sok-sok beszélgetés, próbálkozás, és megszületett a varázsmondatunk: Minden elmúlik! Szinte ez volt a mantrája, amit akár napjában többször is elmondott.

A másik nehézségünk az volt, hogy én voltam számára a biztonság, hisz a betegség alatt kb. 80 százalékban én voltam mellette. Amikor elmentem akár csak egy napra valahova, akkor is felmerült, hogy mi lesz, ha lesz valami, nyilván valami baj. A barátnőivel a betegség alatt végig tartotta a kapcsolatot. A nyár közeledtével megbeszélték, hogy ottalvós pizsamapartit tartanak, de Virág szinte pánikrohamot kapott, és el kellett érte mennünk, hazahoznunk. Aztán a hosszú hónapok alatt megtanulta ezt kezelni, különböző technikákat tanítottam neki erre, például légzés, önszuggesztió.

Az igazi gyógyulást azonban teljesen más hozta el számára. Hetedik osztály második félévében ment vissza az iskolába, és annak a tanévnek a végén választania kellett egy témát. Iskolai feladatként az osztálytársaihoz hasonlóan azt kapta, hogy dolgozzanak fel egy általuk választott témát. Erről kellett írniuk kb. harminc oldalt, és előadniuk az iskola közössége, a szülők és érdeklődők előtt, és egy művészi munkát is kellett készíteniük a tanév során. Virág egyből kitalálta, hogy a betegségének a történetét szeretné feldolgozni. »Az én történetem« címet adta neki. Hosszú hónapokig írta, így két füzetben hatvan oldalt írt és rajzolt tele. Nagyon nehéz volt számára, mert írás közben szinte mindig hányingere volt, ahogy a kezelések alatt is; mondhatni, újraélte az egészet. A művészi munka sokáig fejtörést okozott neki, bizonytalan volt, hogy mit is készítsen. Már a betegsége előtt és azóta is jár egy hölgyhöz festeni és rajzolni, és az ő segítségével kitalálták, hogy egy saját magáról készített fekete-fehér fotót fog szénnel lerajzolni. Amikor először megláttam a rajzot, tudtam, hogy minden szempontból ez volt a tökéletes választás. Hihetetlenül »erős« lett! Közeledett a május, az előadás időpontja. Sokat gyakorolt, próbált, és nagyon félt attól, hogy mi lesz, hisz soha nem beszélt még ennyi ember előtt.

Eljött a nap, és a családunk minden tagja jelen volt, hogy erősítsük őt ebben a nehéz pillanatban. Az iskola tornatermében kb. ötven-hatvan diák, szülő és tanár gyűlt össze. Virág a második előadó volt. A bekeretezett rajzot kitették állványra, és ettől megállt a levegő a teremben. Virág elkezdte mesélni a saját történetét, és már az elején majdnem elsírta ma gát. Úgy éreztem, hogy nem fogja tudni végigmondani. Utólag azt mondta, hogy azért kellett így állnia, mert ha ránk nézett volna, akkor a sírástól biztosan nem tudja végigmondani. Döbbent csönd volt a teremben, tiszta könny volt a szeme. Tapintani lehetett az odaadó figyelmet és a szeretetet, és egyszer csak folytatni tudta, és onnan már nem volt megállás. A története mindenkit földbe döngölt, hisz nemcsak egy témáról, például a madarakról vagy egy dob elkészítéséről mesélt, hanem egy olyan történetet mondott el, ami mindenkinek a szívéig hatolt. Sok felnőtt odament hozzá, gratulált, és meg ölelte az előadás után, és csak pozitív visszajelzéseket kapott.

Virágnak rengeteget adott ez a nap, hogy képes volt ezt megcsinálni. Azt mondta, majdnem olyan nehéz volt, mint maga a betegség. Én végig azt éreztem, hogy ez olyan, mintha terápiára járna, ez volt számára maga a gyógyulás. És tényleg, kb. másfél év volt a lelki gyógyulás, addigra jutottunk el oda, hogy már nem kérdezte meg, amikor elutaztam pár napra, hogy mi lesz, ha lesz valami. Meg is dicsértem érte, és mondta, hogy igen, nem mondta ki, de még gondolta.”

Anita, a tizennyolc éves Virág anyukája