„Nimród még nem volt hároméves, amikor akut limfoblasztos leukémiát diagnosztizáltak nála. A nagy kétségbeesés után megráztuk magunkat, és próbáltunk azzal foglalkozni, hogy miben tudjuk támogatni őt, hogy minél előbb, meggyógyulva térjen haza. Mire az utolsó kezelés november 5-én lefolyt, már rengeteg megpróbáltatáson mentünk keresztül. Sok türelemre, támogatásra volt szükségünk ahhoz, hogy a végét próbáljuk minél kitartóbban elviselni. Nagyon sok kedvességet kaptunk a nővérektől, orvosoktól és a kedves Sára pszichológusunktól.
Az utolsó kezelés után a csontvelő nehezen állt helyre. Egy szállóige volt, amit, emlékszem, sokszor mondtam: »Sajnos nemcsak a csontvelő fáradt el nagyon, hanem én is.« De ahogy én is, úgy a csontvelő is szépen összeszedte magát, és elérkezett a nap, amikor végleg hazamehettünk. A centrális kanült eltávolító műtétig hetente, utána csak kéthetente kellett kontrollvérképre járnunk az osztályra. Az utolsó lumbálás után következett a várva várt nap, a kongatás napja, amikor Nimród is meghúzhatta a kórházi kezelés végét jelző harangot. Nagy ünnep volt ez számunkra: egy nehéz időszak vége és egy lazább, önfeledt gyermekélet kezdete. A záró beszélgetés megható és családias ünnep volt. Átbeszéltük az elmúlt hónapokat, elmondták, hogy mire kell majd figyelni Nimród későbbi életében. Fontosak lesznek számára a szűrővizsgálatok és az egészséges életmód megtartása. A fenntartó kemoterápiát még egy évig kell szednie.
Először nagyon furcsa volt, hogy abból a zárt »kalitkából« hirtelen visszacsöppentünk a rendes életünkbe. Az utolsó kezeléstől számítva kb. három hónap múlva mehetett Nimród boltba, közösségbe, zárt térbe, ahol sok ember van éppen. Ahogy az elején a kórterembe is be kellett szoknunk, alkalmazkodnunk, úgy a régi életünkbe is vissza kellett szoknunk. Ez természetesen sokkal könnyebben ment. Persze mindig ott ül az ember vállán a »kisördög«, de hinnünk kell benne, hogy meggyógyult, és ezt a nehéz évet már a hátunk mögött hagytuk.
Nimród ügyesen elkezdte az óvodát. Nagyon vágyott menni, új barátokkal játszani. Ügyesen felvette az óvodai napi ritmust, már ott is alszik. Talán azért volt könnyű a beilleszkedés, mert annyi mindenen ment keresztül, hogy meg tanulta a mindennapi változásokhoz való alkalmazkodást. Természetesen anyaként először nehéz volt teljesen elengedni, úgy, hogy előtte kb. egy évig szinte csak egymásra számíthattunk, én voltam neki a biztos pont. Az óvó nénik is féltek eleinte ettől a helyzettől, hogy ilyen súlyos betegség után hogyan lesz Nimród. De megnyugtattam őket, hogy őt is ugyanúgy kell kezelni, mint a többi, egészséges gyermeket.
A kezelés vége a nagyobb fiunk számára különösen nagy öröm volt. Visszakapta az anyukáját és a kisöccsét, akivel persze mindig vannak ellenkedések, de nagyon szeretik egymást. Újra meg kellett tanulnia mindkét fiúnak, hogy anyának már mindkettőjük felé meg kell osztania a figyelmét. Napról napra fokozatosan visszatért a régi életünk, együtt négyen, mint régen.”
Betti, a négyéves Nimród anyukája
