Kik vagyunk?

Amikor a középső lányommal, Emíliával visszamentünk pacsizni a nővérekkel arra az osztályra, ahol kezelték, épp egyszerre értünk az ajtóhoz egy kifelé tartó anyukával. Megtorpantunk, a szemébe néztem. Ő addig bírta a könnyeit. Reflexből azt mondtam: „Minden rendben lesz.” Rám vágta: „Honnan tudná?” — és igaza volt.
Honnan tudnám, milyen a feneketlen kútba zuhanás? Hogyan ad az ember erőt, amikor már benne sincs? Milyen belül üvöltve mégis összetartani a családot — nap mint nap, évekig —, és közben csak a következő napra koncentrálni?
Akkor félreálltam, és a mögöttem mosolygó Emíliára néztünk.
Tényleg van különbség együttérzés és érintettség között. Aki érintett, nem feltételez, hanem emlékezik. Érzi és érti a fájdalmat, bár nem őt szúrták meg. Ismeri a gyógyszerszagot; tekintetekből olvas diagnózist és tudja, hogy milyen a naptár szétesése.
Hiszem, hogy minden segítő kéz maga a csoda, de az érintettek jelenléte nélkülözhetetlen kapaszkodó ezen a kemény úton. A gyógyult történetek a reménysugarak, egy-egy gyertyaláng a sötétben. Én azért csatlakoztam az Érintettekhez, mert érintett vagyok. Nem csak mondom, hogy „megértem” — átéltem.