Nagyon hamar körülbelül bő egy hónap alatt kerültünk Budapestre a Szent László Kórház őssejt transzplantációs osztályára. Már az első diagnózis alkalmával összedőlt bennünk a világ, teljesen megsemmisültünk a férjemmel. Visszagondolva akkor még fel sem fogtuk, hogy mivel fog ez a betegség és az ebből való gyógyulás járni: férjem nem fog tudni dolgozni, felköltözik a család Pestre, a lányok nem járnak oviba.

Akkor nem tűnt úgy, de utólag úgy gondolom, hogy igen gördülékenyen mentek a dolgok, mert több orvos tanácsát megfogadva mindig csak az adott napra koncentráltunk: jöttek sorban a vérvételek, kivizsgálások, a kanül beültetése, donorkeresés. Ez utóbbi igen gyorsan eldőlt, ugyanis a kisfiam nővére, a nagy lányunk, Dóri (akkor 6 éves volt) megfelelt donornak. Az egyik szemem sirt, a másik nevetett, és addig amíg a beavatkozás Dórinál meg nem történt, nagyon feszültek voltunk. Az jelentett egyfajta fordulópontot számunkra, amikor kicsit leengedtünk.

Aztán megtörtént a transzplantáció május 4- én. Minden rendben ment, leszámítva egy kis GVHD-t, ami szteroidra szerencsere jól reagált. Összesen 35 napot töltöttünk a steril boxban, aztán félsteril körülmények között még a kötelező 100 napot a legnagyobb elővigyázatossággal és gondossággal felügyelve.

Szuper családunk van, mindenki mellettünk állt. A szüleim a haldokló Apukámmal többször is meglátogattak minket. Sajnos az imádott édesapámat július 30-án elvesztettem, így ő már nem láthatta, amikor hazaköltöztünk a gyógyulás házából, a Déméter házból, ahova mindannyian beköltöztünk a lábadozás nem kevés heteire. Anyósom, sógornőm és a férjem nagynénje, ugyanúgy mint a szüleim, 250 kilométerről látogattak és segítettek bennünket . Nagyon sokat köszönhetünk nekik, hogy nem szakadt szét a családunk, és így a lányok is viszonylag keveset vettek észre a mi, férjemmel közös, hatalmas küzdelmünkből, melynek eredményeképp Pistike május 4-én transzplantáltként az első szülinapját ünnepelhette.

Nagyon büszke vagyok magunkra, a családunkra, orvosainkra és Pistikénkre is, hogy ezt a hosszú utat együtt végigküzdöttük. Voltak nagyon mély pontok és nagyon nehéz és kemény órák, de volt olyan például, hogy ebből a mélységből Kàllay doktor egy vicces mondata a magasba emelt bennünket, és újra tudtunk hinni, és a feladatra koncentrálni. Remélem, hogy a mi történetünk is erőt ad más családoknak! Soha nem szabad feladni és mindig küzdeni kell, menni előre, mindig csak egy-egy napra koncentrálva!

Pistike ma 376 napos, Dórika az ovis ballagására készül, Nórikám pedig imádja mindkettőjüket, és boldog, hogy együtt a család! A férjemet és engem pedig egy életre összekovácsolt az erő és a hit, amire mi ketten képesek vagyunk! A családunk pedig fantasztikus! Szeretettel ölelünk minden Érintettet!

László Istvanné Jakab Zsanett története