Azok még más idők voltak. Nem volt mobiltelefon, sőt, nem is volt még vezetékes telefonunk sem. Az otthoniakkal úgy tudtuk tartani a kapcsolatot, hogy a szomszédunk telefonján tudtunk beszélni. A környezetünkben is mindenki segített, aki tudott. Ki pillangós tűt szerzett, ki bőrbarát sebtapaszt, ki a szállításban segített.  A mamaszobák sem úgy néztek ki, mint mostanában. Sok anya nem is ment le oda aludni, mert nem volt épp komfortosnak nevezhető.  Édesanyám végig mellettem volt a kezelés alatt. Közben a 2 testvéreim, akik fiatalabbak nálam, édesapámmal és anyai nagyszülőmmel, valamint keresztszüleimmel Győrben. Az alapdiagnózist gyakorlatilag pontosan felállították a győri kórház gyermekosztályán, így szinte azonnal megkezdődhetett a kezelés. Az első 5 hét nehéz volt. Alig vártam, hogy Karácsony legyen, és hazamehessünk végre pár napra. Szerencsére a szervezetem gyorsan reagált a kezelésekre, így engedélyt kaptunk a hazatávozásra. Ekkor fellépett egy kis technikai malőr, mert rossz mentőautót küldtek, így majdnem ott ragadtunk, de hála 1 sorstársam édesapjának, aki hazavitt minket autóval Győrbe, amíg a lányának lefolyt az infúzió, a Karácsonyt otthon tölthettük. Addigra a család rendbe tette a kisszobát, lefertőtlenítette a lakást.

Innentől kezdve ingázás Győr és Budapest között. Hol hosszabb, hol rövidebb pesti tartózkodással. Az általános iskola 6. osztályát sikerült a klinika pedagógusának köszönhetően magántanulóként elvégeznem. Amikor az állapotom már engedte, győri tanáraim is rendszeresen feljártak korrepetálni, közben sokszor írt levelet az osztály, ami nagyon jól esett.  Az utazást kezdetben saját autó hiányában szüleim munkáltatói, és családi barátok autóival oldottuk meg. A kezeléseket hol jobban, hol rosszabbul bírtam. Szükség volt egy kanül beépítésére is, mert a vénáim nem bírták. Később, már a kezelés vége felé sajnos ez a kanül okozott is galibát, mert egy húsevő baktérium fertőzte be, ami miatt csúszott a kezelés, és végül el is kellett távolítani. Ennek sebhelyét ma is őrzöm. Még a klinikán ismertem meg Dr. Bakos-Tóth Márta pszichológust, aki létrehozta a bakonyszücsi Daganatos Betegek Rehabilitációs Lelki Otthonát.  Az első nyáron épp a fertőzés miatt még nem mehettem, de aztán 1990. februárjában eljutottunk oda a családdal, és aztán egészen 2004-ig rendszeres látogatója, később pedig munkatársa lettem az Otthonnak. Azt gondolom, sokkal könnyebb volt a gyógyulás onnantól, hogy ott találkozhattam olyan sorstársakkal, akik már gyógyultak voltak, vagy a nehezén már túl voltak. Rengeteg erőt adott. Közben visszatérhettem a régi osztályomba is, ahol voltak kezdetben beilleszkedési problémák, hiszen majd 1 év kimaradt. Szerencsére ezek gyorsan rendeződtek. Végül 1990. októberében véget ért a kezelés, majd elkezdődött a visszaszámlálás. Mivel minden a legnagyobb rendben zajlott, így immár 24 éve hivatalosan is gyógyult vagyok.

Visszatekintve az eltelt 31 évre, azt gondolom, sok minden szerencsésen alakult. Sokat köszönhetek a klinikának, a bakonyszücsi otthonnak , ahol rengeteg segítséget kaptam Márta nénitől és Rajczi atyától, főleg lelkileg. Rengeteg barátot szereztem a klinikán és az otthonban. Munkatársként remélem, én is tudtam később segíteni az új betegeknek. Szerencsém volt az iskoláimmal, különösen a középiskolámmal, ahol remek közösségbe kerültem. Nem tekinthetek el attól, hogy ha nincs egy olyan gyermekorvosom, aki gondosan járt el, nincs a családom, akik kibírták a kezdeti nehéz időszakot, nincsenek a szomszédok, családi barátok, akkor sokkal nehezebben tudtam volna leküzdeni a betegséget. Kívánom, hogy a mai sorstársak tartsanak ki, és ne adják fel!