Saját tapasztalatból tudom, hogy 4 éve, amikor bekerültem az Országos Onkológiai Intézetbe a műtét utáni további kivizsgálásokra, hirtelen nagyon rossz lelki állapotba kerültem. Csak abban bíztam, hogy a műtéttel “megúszom”, és nem lesz szükség további kezelésekre, mert én ezt nem tudnám elviselni se lelkileg, se fizikailag. 21 évesen bekerülni egy ilyen intézetbe jobb oldali hererákkal, egy olyan műtét után, ami egyébként is lerombolja az ember életkedvét… egészen “hozhatatlannak” tűnt a helyzet.
Ellentétben a “fohászkodásaimmal”, nem úsztam meg a műtéttel. Egy CT vizsgálatot követően kiderült, hogy a hasi és nyaki nyirokcsomókban is vannak áttétek, így lehetőleg napokon belül meg kell kezdeni a kemoterápiás kezelést.
Először el sem akartam hinni. Mintha csak egy rossz rémálom lenne, amiből nem lehet felébredni. Nevezzük ezt valóságnak. Először úgy gondoltam, hogy nem vállalom a kezelést. Féltem annak minden következményétől: mi lesz, ha nem lehet gyerekem, mi lesz az egyetemmel, amiért oly sokat tanultam és küzdöttem, mi lesz a fizikai és lelki egészségemmel egy ilyen kezelés közepette.
Ekkor az orvos szájából elhangzott a mondat, hogyha nem vállalom a kezelést, akkor hiába készülök mérnöknek. Majd ha meggyógyultam, befejezem az egyetemet.
Több felől is azt a javaslatot kaptam, hogy passziváltassam tanulmányaimat. Persze, az én fejemben ez számításba sem jöhetett, hiszen nem azért tanultam ez idáig, nem azért küzdöttem, hogy most félúton megálljak. Úgy gondoltam, hogy bármilyen körülmények között is, de meg kell gyógyulnom, és közben az egyetemen sem szabad kibuknom.
Ezért saját felelősségre, a kezelések közepette az Onkológiai Intézetből egyenesen a BME-re mentem laborgyakorlatokra, programozásra, analízis előadásokra, stb. – ezeket nem tudtam volna úgy teljesíteni, hogy nem járok be.
Eleinte még nem is volt probléma, mert az egész kezelésnek úgy vágtam neki, hogy a lehető legjobb fizikai/mentális formámba kezdjem meg azt. És itt jön képbe a futás. A kezelés előtt már hónapok óta rengeteget futottam.
Ekkor még nem is tudtam, hogy miért futok. Nem készültem futóversenyre, csak azt éreztem, hogy valami ellen készülnöm kell. Ez a valami az a gyenge énem volt, aki arra sarkallt, hogy ne vállaljam a kezelést, hogy hagyjam ott az egyetemet. Vagy arra, hogy hagyjak mindent, mert ez már úgyis veszett ügy.
Természetesen nem volt veszett ügy, mint az néhány évre rá kiderült, amikor teljesen egészségesen átvettem a villamosmérnöki diplomámat.
Azóta pedig már az egészségügyi mérnök mesterképzést végzem, szintén abból a belső indíttatásból, hogy megértsem, mi is történik az emberi szervezetben – illetve, hogy tudjak segíteni másokon és magamon.
A Raynaud-szindrómával kapcsolatos egyetemi projektem is onnan fakad, hogy a kezelés hatására nálam is kialakult ez a betegség. Ezt pedig úgy fogom fel, mint egy lehetőséget az élettől, hogy tegyek valamit az ügy érdekében.
A testi gyógyulást követően nem elhanyagolható kérdés, hogy a lelki gyógyulás mikor kezdődik meg, mikor valósul meg. A fizikai gyógyulás egy dolog, de a mentális része sokkal kritikusabb. Az ember elviseli, hogy kihullik a haja, hogy hányingere van, hogy rosszul van, hogy legyengül. Ezeken lehet segíteni szerekkel, pihenéssel, megfelelő táplálkozással, stb.
Amit azonban mindenkinek magában kell rendbe tennie, az a saját, legbelső, legmélyebb lelki világa.
Mindezek fényében arra szeretnék rávilágítani, hogy egyrészt az emberi akaraterő hihetetlen erőkkel bír. Az élni akarás ösztöne, és a kitűzött álmaink megvalósítása felé vezető út néha nehézkes. A kezelés alatt én magam sem láttam a kiutat ebből az egészből, és azt sem, hogy mi lesz velem a gyógyulás után. Pusztán nagyon erősen hittem benne, hogy minden rendben lesz. Ha láttam volna magam előtt egy jövőképet – hogy mennyire vissza lehet térni az életbe a kezelést követően, hogy lehet az embernek családja, sportolhat, dolgozhat, egyetemre járhat, boldogan élheti az életét -, akkor sokkal könnyebb lett volna lelkiekben elviselni a kezelést.
Számomra ebben a futás is nagy szerepet játszott. Minden egyes futással hálát adok az életnek, és magának a futásnak, hogy újra egészséges lehetek. Éppolyan gyönyörrel és élvezettel futok odahaza, Rákóczifalván – egy Szolnok melletti kis településen – a szántóföld mellett, a pusztában, ahol senki sem lát és senki sem szurkol, mint a budapesti nagy félmaratonokon. Ha 3 óra alatt futnám a félmaratont, akkor is éppolyan boldog lennék, mintha 1,5 óra alatt futnám. Ez nem csak a futásról szól.
Sőt, számomra a futás legfőképp nem magáról a fizikai tevékenységről szól, hanem arról, hogyan szálljunk szembe önmagunkkal, amikor a legkritikusabb a helyzet, és leginkább megállnánk, feladnánk. Éppúgy, mint a kemoterápia és az egyetemi tanulmányok kombinációjánál éreztem – kritikán aluli volt a helyzet.
A kezelés végére már egészen legyengültem. Emlékszem, még a 2-3. emeletre fellépcsőzni is már nehezemre esett. Tudtam, hogy magából a rákból való gyógyulás még csak az első lépés volt. Ezután következik az a része, hogy testileg és lelkileg is rendbe tegyem magam.
Ismét elkezdtem a futást, először csak néhány km-t sikerült nagyon lassú tempóban ‘kocorászni’. Hétről hétre növeltem a távot, fél év múlva már 10 km-t is bevállaltam. Emellett mindenféle sportot űztem: fociztam, kondiztam, strandröpiztem, úsztam stb.
Ekkor már az a cél lebegett a szemem előtt, hogy ismét visszatérjek egy olyan fizikai állapotba, hogy elmehessek a BEAC-ba versenyszerűen is futni.
3 évvel a kezelés után, napra pontosan október 7-én futottam életem első maratonját. Óriási lelki jelentőséggel bírt számomra. Tudom, hogy semmi közöm a maratonfutáshoz. Viszont emlékeztem, hogy 3 évvel azelőtt szüleim azért utaztak fel Pestre, hogy meglátogassanak az Onkológiai Intézetben. Itt pedig már azért, hogy megnézzenek és szurkoljanak az első maratonomon.
A 42 km alatt rengeteg mindent rendbe tudtam tenni fejben, ami egyébként lehet, hogy nem is jött volna elő a mindennapokban. Ezért is vagyok olyannyira hálás a futásnak – mint említettem, minden egyes futással hálát adok az életnek, és magának a futásnak, hogy újra egészséges lehetek.
Ma pedig már a BEAC színeiben is szeretnék minél jobb eredményeket elérni. Persze, legfőképp szem előtt tartva azt, hogy nekem ez az egész az egészségről szól, nem a versenyzésről. Versenyezni legfeljeb önmagam ellen fogok, hogy ha az életben bármilyen nehézségbe is ütközök, ne az legyen az első gondolatom, hogy feladom, hanem az, hogy hogy lehet ezt megoldani.
Éppolyan boldog vagyok, ha csak 1,5 órás félmaratont tudok futni, mintha 2 órásat tudnék… és éppolyan boldog vagyok, ha csak kimegyek az elhagyatott földutakon futni a szántóföldek mellett, mintha valami nagy eseményen futnék Budapest belvárosában.
Futás közben teljesen a saját lelki világába tud merülni az ember. Amikor felveszem a futóruhát, azt gondolom, hogy ez egy szuperhős ruha, aminek az a szuperképessége, hogy megvéd minden betegségtől, és elősegíti az egészség fenntartását.
A kezelés hatására kialakult autoimmun betegség miatt, a Raynaud-szindróma miatt kezdtem el beleásni magam a témába: Raynaud-szindróma – autoimmun betegségek – táplálkozás – mikrobiom – egészség kapcsolata. Rengeteget tanultam akár egy-egy mikrobiomról szóló könyv elolvasásából is, vagy a PubMed-es cikkeket bújva arról, hogy mekkora befolyással van a beleinkben élő baktériumközösség nem csak az egészségünkre, hanem az idegrendszerünkre, kedvünkre, hangulatunkra, közérzetünkre.
Ezek alapján még saját magamon is tudtam segíteni 4 évvel a kezelés után. A kemoterápia alatt – és után – nagyon fel volt borulva a mikrobiomom, az emésztésem, és ez kihatással volt mindenre. 4 év után azonban sikerült ezektől a panaszoktól megszabadulni, és mindössze az a szándékom az “Egészségről” szóló résszel, hogy összegyűjtsem azokat az információkat a témában, amelyeket eddig megismertem.
Hátha valaki – hasonló panaszokkal küszködve – olvasva ezeket, közelebb kerül a megoldáshoz. Természetesen semmi közöm az orvosi dolgokhoz, ezek a könyvek, cikkek, idézetek, riportok úgy készültek, hogy mindenki számára érthető legyen. A legfőbb probléma az, hogy nem is tudunk arról, hogy mennyi mindent tehetünk egészségünk megőrzése, és a betegségek megelőzése érdekében pusztán azáltal, hogy megfelelően és tudatosan táplálkozunk.
Ha annak az egy embernek – betegnek, fiatal srácnak, bárkinek – tudtam segíteni azáltal, hogy őszintén megosztottam a történetemet, akkor ez az egész betegségről-gyógyulásról szóló folyamat már megérte.
Rengetegen vannak, akik gyógyulási történetükkel, tapasztalataik megosztásával, hibáikból való tanulással tudnának segíteni a sorstársakon. Éppen ezért, indulóban van egy olyan kezdeményezés, ahol gyógyulásról szóló történeteket gyűjtünk össze. Egyrészt ezáltal önmagunkon is segítünk, hiszen, ha kibeszéljük/kiírjuk magunkból a gondolatainkat, akkor sokkal könnyebb azokat megemészteni és feldolgozni. Ha ezzel pedig akár csak egyvalakinek segíthetünk – akihez valamilyen úton-módon eljut a mi történetünk – akkor még inkább megérte.
Erre szolgál majd eszközként egy készülőben lévő weboldal, ahol akár hosszabban-rövidebben, képekkel, névvel/ név nélkül, bárhogyan megoszthatja mindenki saját tapasztalatait, hátha ezzel segíteni tud.
