Dr. Kállay Krisztián a Dél-pesti Centrumkórház Gyermekhematológiai és Őssejt-transzplantációs Osztályának osztályvezető helyettes főorvosa. Az Érintettek Szülői Egyesület tagjainak egybehangzó véleménye alapján ő 2018-ban az Érintettek Díj egyik díjazottja, aki minden nap azért dolgozik, hogy az életüket veszélyeztető betegséggel élő gyerekek életét megmentse. És teszi mindezt nyugodt derűvel. Kis betegei nagyon szeretik, ő pedig mindent bevállal értük: még Hello, Kitty-s pólót is húz, hogy elnyerje bizalmukat.

Meséljen a munkájáról, milyen tevékenységeket végeznek a transzplantációs osztályon?

Itt zajlik az ország legtöbb gyermek csontvelő transzplantációja. Ugyan a rosszindulatú daganatos megbetegedések gyógyításánál már ostromoljuk a sikeres 80%-ot, mindig vannak olyan páciensek, akiket nem lehet pusztán kemoterápiával meggyógyítani. Az őssejt transzplantáció egy nekik szánt beavatkozás.

Milyen betegséggel élő gyerekeket fogadnak?

Leggyakoribb betegeink a rosszindulatú daganatos megbetegedéssel élő gyermekek, közülük is leukémiások fordulnak meg nálunk legnagyobb számban. Ezen kívül vannak csontvelő elégtelenségek, immunhiányos betegek, de anyagcsere betegséggel élő gyerekek is, amin szintén tud segíteni, ha a vérképzőszervet cseréljük. Ezek a betegségek így, ahogy sorban mondtam őket, egyre ritkábbak.

Hány gyerek fordul meg egy évben az osztályukon?

Egy év alatt 50 gyerek esik át nálunk transzplantáción. Szerencsére mi is olyan innovatív eljárásokat tudunk bevezetni, amiket részben nemzetközi konferenciákon tanulunk, részben már elérhetőek itthon is – vagy központi finanszírozással vagy civil összefogás eredményeként. Mindezeknek köszönhetően évről évre javulnak a statisztikáink. Tavaly az 50 betegből összesen kettőt veszítettünk el transzplantációs szövődmény következtében.

A gyermekgyógyászat egyik legnehezebb ágát választotta hivatásul. Hogyan került erre az osztályra?

Az orvoslás iránti érdeklődésem már középiskolában megmutatkozott, bár akkor még kutatónak készültem. Az egyetemen fordultam a gyógyítás felé, de az, hogy gyerekgyógyász leszek, csak az utolsó évben dőlt el. A Madarász utcai Gyermekkórházban kezdtem el dolgozni, ahol hamar egyértelművé vált, hogy gyermek belgyógyászat érdekel igazán. Vonzott a legtöbb figyelmet kapó, legegzotikusabbnak tűnő haemato-onkológiai részleg, ami számomra a szakma krémjének is tűnt. Azt szoktam mondani, a haematológia olyan, mint a spenót: van, aki utálja, van, aki szereti, de egyikben sincs semmi ráció. Az orvosok között is van, akinek megterhelő a kopasz gyerekek látványa, pedig adott esetben sokkal súlyosabb eseteket is ellát. Mivel nekem nem volt ilyen érzésem, és azt gondoltam, itt igazán segíteni tudok, ezt a területet választottam. A Szent László Kórházba egy gyakorlat során vetődtem, és rögtön megfogott az itt alkalmazott csúcstechnológia. Az itteni betegek még a súlyos esetek között is a legesendőbbek. Azt éreztem, értük szeretnék dolgozni.

Talán nem hibázok nagyot, ha azt mondom, nagy terhelésnek van kitéve nap mint nap. Mi ad lendületet a munkához?

Elsősorban a magánélet ad feltöltődést, ami szándékosan vidéken van. Zsámbékon élek feleségemmel és négy gyerekemmel egy vidéki parasztházban, ahol van kutya, szőlő, pince, és persze baráti társaság. Egy idilli sziget, ahova érdemes hazatérni. Nagyon fontos a munkából való „kimosakodásban” a haza vezető út is: a vezetés már-már rituálé jellegű, aminek köszönhetően a két világ elválasztódik egymástól. Amikor pedig már otthon vagyok, könnyű nem a munkára koncentrálni, hiszen egy ilyen nagy családban mindig történik valami.

Vannak hobbijai?

A feleségem szerint minden évben új hobbit találok ki magamnak, amit nehéz követnie. Volt már a borászattól a lovagláson át a vadászatig minden. Pálinkafőzés is. Most épp a barbecue füstön sütés, ami ebben az évben megy nálam.

Könnyen megtalálja a közös hangot a pácienseivel?

Igyekszik az ember, erre azt mondhatnám. A kedvenc korcsoportom a kisded korosztály, a kettő-négy évesek. Ők a legviccesebbek. De minden korosztállyal jól ki lehet jönni. Legnehezebb talán a kamaszokkal, akiknek természetesen és nagyon helyesen már saját elképzelésük van a világról, szabadságra vágynak, amit mi nem adhatunk meg nekik. Egy ilyen betegség nagyon megakasztja a felnőtté válásban őket, de számomra a gyógyulásuk az első, ezért nem tekinthetek el az előírásoktól.
A fiúkkal könnyen megtalálom a közös hangot: a foci, a kocsi, a kicsiknél Thomas, a gőzmozdony mindig sikert hoz, de néztem már a lányokkal Jégvarázst is. Annak idején még Hello, Kitty-s pólóm is volt, amikor épp az volt a divat.

Melyik a kedvenc része a munkájának?

Legjobban vizitelni szeretek, amikor ténylegesen bemegyek a betegszobába. Én alapvetően gyógyító orvos vagyok, így legjobban a kórteremben érzem magam.

Az Érintettek Díjat az Érintettek Szülői Egyesület alapította azért, hogy kifejezzék hálájukat azoknak az orvosoknak, nővéreknek, kórházi dolgozóknak, akik minden nap azért tesznek, hogy a gyermekeket megmentsék. Mit jelent Ön számára, hogy idén Ön kapta az Érintettek Díját?

Hiánypótló volt az Érintettek létrejötte két évvel ezelőtt. Volt már szakmai szervezetünk, rengeteg alapítvány segíti a finanszírozást, de egészen más szerepet tud betölteni egy szülői szervezet egy ilyen helyzetben. Amikor mi, orvosok, akár a szakmai szervezetünkön keresztül felemeljük a szavunkat valamiért, vagy kérünk valamit, sokszor legyintenek, hogy ’jaj, az orvosok mindig követelőznek’. A felnőtteknél rengeteg betegszervezet van, akik harcolnak a betegek jogaiért, vagy akár gyógyszerhez juttatják őket. Ha ők felszólalnak valamiért, arra bármilyen döntéshozó egészen máshogy figyel, hiszen ők maguk a betegek, akiknek az érdekeiről szó van. Mi gyerekekkel foglalkozunk, akik képtelenek lennének kiállni a saját érdekeikért, jogaikért, ezért van szükség az őket képviselő szülői szervezetre. Ők a mi betegszervezetünk, ők tudják leghitelesebben képviselni a betegeinket.
Ezért az Érintettekre legszorosabb partnerként tekintünk. Személyesen, óriási megtiszteltetés tőlük díjat kapni. Elismerések, címek, rangok érkeznek az idővel, járnak a korral is. Ha azonban maguk a betegek szülei méltatnak, bízvást érezhetjük, hogy mind szakmailag, mind emberileg jó úton járunk.