Minden idén januárban kezdődött. Éltem megszokott életem, bölcsibe jártam, boltba anyuval – ez volt a kedvemcen. Játszottam a testvéreimmel, Papával, Mamával. Mindent úgy csináltam, mint bármelyik kisgyerek.

Egyszer csak beteg lett a kistesóm, anyu kórházba került vele több napra, hétre. Nagyon hiányzott, mert ő mindig ott volt, ha valami bajom volt, ha beteg lettem, vagy megütöttem magam. De mind ez nem volt elég, mert én se éreztem jól magam. Valami furcsát éreztem magamban. Rosszul aludtam, ilyenkor mindig csurom vizesen ébredtem. Úgy éreztem mindenem fáj, a hajam, a körmöm. Sokszor belázasodtam, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt mindez.

A szüleim azt hitték ez azért van, mert anyu távol van, és nagyon hiányzik. A doktor néni sem talált semmi különöset nálam, azon kívül, hogy egyszerre több fogam is előbújt. A rossz kedvem és a nyűgjeim azután sem csillapodtak, hogy anya újra itthon volt és már velem is tudott újra foglakozni. Talán feszültebb volt, mint azelőtt, de ennek ellenére éltük tovább megszokott életünket.

Teltek a napok, a hetek, én továbbra sem voltam a régi. Anya egy napon elvitt egy helyre, ahol megszúrkáltak és levették a katicáimat, addig nem is tudtam, hogy katicák vannak bennem. Nem szerettem az egészet, sírtam is sokat. Hamar elfelejtettem a dolgot. Pár nap múlva utazni indultunk volna az unokatesómhoz, anya már összerakta a holminkat, apa a kocsiba pakolt be, amikor anyut valaki telefonon hívta.

Az utazás elmaradt és én egy pillanat alatt a székesfehérvári kórházban találtam magam. Itt megint megszúrtak, nem is egyszer, sokszor. Nagyon utáltam az egészet, ezt már nem tudtam elfelejteni, ha furcsa ruhás nénit vagy bácsit láttam egyből sírni kezdtem, nem akartam, hogy hozzám érjenek. Ha mind ez nem lett volna elég, még a lábam is fájni kezdett.

Napokig vizsgáltak, anya és apa egyre gondterheltebbnek tűnt, nem tudtak és nem értettek semmit, nekem pedig egyre jobban hiányoztak a testvéreim. Azért anyával sokat játszottunk, meséket olvasott, báboztunk és elalvás előtt mindig énekelt – a Tarzanból a Kicsik vagyok című dalt szeretem a legjobban -, de egy idő múlva már semmihez sem volt kedvem, inkább csak aludtam és anyát minden áron a közelemben akartam tudni. Csak akkor nyugodtam meg, ha az ölében tartott.

Egy napon váratlanul új helyre vittek a szüleim. Most már tudom ez a Tűzoltó utcai Gyermek Klinika. Itt kezdődött minden elölről. Alaposan kikérdezték anyát a furcsa ruhás bácsik és nénik és persze újra összeszúrkáltak, hogy ahhoz a fránya katicákhoz jussanak. Valami fontos bácsival is beszéltek a szüleim, mert ilyenkor mindenki csak ő rá figyelt.

A katicáim vizsgálata alapján tovább vizsgáltak. Valami ragacsot kentek rám, amit anya csak gumicukornak hívott, mind eközben a doktor bácsi valami izével bekukucskált a pocakomba.
Még aznap megtudták a szüleim, hogy nagyon nagy a baj. Leukémiás vagyok. A vizsgálatokból már csak annyi volt hátra, hogy megállapítsák melyik típusú leukémia támadta meg a szervezetemet. A Bátorságpróba könyvből már azt is tudom, hogy mit jelent ez a betegség. Röviden legyen elég annyi, hogy a véremben lévő rossz fehér és vörös katicák kiszorítják a jó fehér és vörös katicákat.

Anyát még sosem láttam ilyen kétségbe esetnek, ráadásul apa nem is volt velünk, mert ő a testvéreimre vigyázott.

Másnap miután felkeltem anya nem adott se inni, se enni, pedig én nagyon éhes voltam, már nem értettem semmit. Egyszer csak egy furcsa ruhás bácsi vett ki anya öléből. Nagyon sírtam, üvöltöttem, ahogy csak a torkom bírta. Egy furcsa zöld szobába vittek. Én még mindig kiabáltam, sírtam, aztán hirtelen csend lett – megérkeztek az álommanók -, a szemem becsukódott, az izmaim elernyedtek. Innentől már csak arra emlékszem, hogy amikor, kinyitottam a szemem anyát látom. Kócos, megviselt, a szemei pirosak. Az arcán valami furcsa érzés ült, nem láttam azelőtt ilyennek. Talán ő is félt, félt, mint én.

Kis idő múlva sok bácsi és néni jött anyához és hozzám. Azt mondták a diagnózisom akut limfoid leukémia azaz ALL és B sejtes. A kezelésemet, pedig azonnal meg kell kezdeni.
Nemsokára apa is megérkezett, úgy ölelte anyát, ahogyan még sosem láttam, furcsa érzések keringtek bennem. Az idegen nénik csak úgy sürögtek forogtak körülöttem, persze megint össze-vissza szurkáltak engem. Volt olyan gyógyszer, amit egyenesen a kezembe szúrt tűn keresztül kaptam, volt, amit vízben oldva kaptam. Minden nagyon felgyorsult körülöttem.

Ahogy telt az idő, úgy én egyre éhesebb lettem. Mindig csak enni akartam, olthatatlan volt az étvágyam, míg egy napon megette a pocakom a köldökömet. Ha anya nem adott enni, akkor én dúrcáztam, kiabáltam és mérhetetlen dühöt éreztem magamban. Mind ez idő alatt kaptam egy portot is, hogy ne kelljen mindig a kezem szurkálni, de erről még bővebben mesélek majd.

A kezelésem megkezdése után 15 nappal kaptunk olyan híreket, aminek mindenki őszintén tudott örülni. Kiderült, hogy a gyógyszerek jó hatással vannak a katicáimra, ez után volt olyan gyógyszer, amit nem is kellett többet már kapnom. A doktor nénik és bácsik valami olyanról beszéltek a szüleimmel, hogy standard ágra fogok kerülni. Nem tudtam, ez mit jelent, de anyáék nagyon örültek neki.

Később a sok gyógyszertől kisebesedett a szám, a mérhetetlen étvágyam átcsapott az ellentétjére, se inni, se enni nem akartam,és nagyon ingerlékeny voltam sokszor bántottam a körülöttem lévőket főleg a testvéreimet, cserébe újra előbújt a köldököm.

Mikor végre hazamehettünk mindenki nagy szeretettel fogadott, nagyon örültem a testvéreimnek. Kincsővel, a nagy tesómmal azóta is egy ágyban alszunk. Új szabályok jöttek az életünkbe. Én nem mehettem közösségbe, a korábbi csavargások anyával a boltba szintén tiltó listára kerültek. Talán a legrosszabb az volt, hogy bölcsibe se mehettem, ahova nagyon sok barátom járt. Ha mégis mentünk valahova például a kórházba, akkor mindig maszkot kellett viselnem.

A kórházba több mint fél éven keresztül jártam. Sokszor bent is kellett aludnom. Miután megkaptam a portomat, a gyógyszerek nagy részét már ezen keresztül kaptam. Sajnos még így is meg kellet szurkálni, mert egy tű segítségével csatlakoztak a porthoz, ami úgy nézett ki, mint egy pillangó, de züminek is hívtam néha. Az egész kezelés alatt ezt utáltam a legjobban, mindig kiabáltam, amikor a kórházba mentünk és megszúrták a portot, és akkor is, amikor haza indultunk és kihúzták a pillangót.

Azért a kórházban is voltak jó dolgok. Két igazán jó barátra tettem szert, nekik is az volt a bajuk, mint nekem. Sokat játszottunk együtt. A körülöttem levő furcsa ruhás nénikből és bácsikból is sokat nagyon megszerettem, persze olyankor nem, amikor kedvenc hóbortjuknak a szúrkálásnak éltek. Mikor felhúzták a pólóm én már kiabáltam, hogy húzzuk le, ha megszúrtak, akkor azt, hogy ragasszuk le. Ez vált a védjegyemmé.

Az otthon töltött idő volt a legjobb, talán sose voltunk annyit olyan őszintén együtt, mint ezen a nyáron. Persze nagyon oda kellett figyelni, mert, ha kevés volt a trombocicám, akkor nem ugrálhattam a trambulinon és még sok minden mást sem csinálhattam. Cserébe nagyon sokat hintáztunk, szaladgáltunk, tollasoztunk. Volt, hogy körbe tekertük a Velencei tavat mind az öten, persze én apa mögött ültem, gyerekülésben. Nagyon szeretek fürdeni is, de most csak otthon volt lehetőségem pancsikolni. Anyáék külön miattam vettek egy medencét a teraszra. Ebben sajnos a barátaim nem fürödhettek velem, nehogy elkapjak tőlük valami betegséget, mert a jó katicáim sokszor nagyon elfáradtak a rossz katicák elleni küzdelemben.

A gyógyulásom bizonyos szakaszában már látogatókat is fogadhattam, ilyenkor kint a kertben voltunk és így még maszkot se kellett hordanom. Apa ilyenkor valami finomságot is készített nekünk bográcsban, vagy grillen.

Ez a több mint fél év így utólag visszanézve nagyon gyorsan eltelt, persze akkor a kórház falai között minden olyan végtelen hosszúnak tűnt. Ha vége lesz mindennek, a fenntartó kezelésnek és 7 éven keresztül tünetmentes leszek, akkor, ha emlékezni fogok bármire is, akkor remélem csak a sok jóra és a sok kalandra fogok emlékezni, amin a barátaimmal, ápolóimmal mentem keresztül.

Bár kicsi vagyok még és mindent nem értettem, érthettem pontosan, de azt tudom, hogy nagyon sok ember kellet ahhoz, hogy én meggyógyulhassak.

Testvéremnek, Kincsőnek tartozom a legnagyobb hálával, ő mindig békésen tűrte, ha a sok gyógyszer miatt uralhatatlan dühömet rajta töltöttem ki. Szó nélkül tűrte, hogy rengeteg dologról miattam kellett lemondani. Köszönöm az esti mókázást az ágyban, mikor akár órákat nevetgéltünk a sötétben a takaró alatt. Testi közelségét, hogy hozzábújva aludhattam, gyűjthettem erőt egy következő nehéz naphoz.

Köszönöm gyógyítóimnak, doktor néniknek és bácsiknak, hogy itthon maradtak és tudásukat arra fordították, hogy esélyt kapjak arra, hogy megélhessek minden jót, ami még az életben rám vár. Köszönöm, hogy játszottatok velem és hogy megtapasztalhattam varázspálcám erejét, amivel Pókemberré, Batmanné, Pónivá, Tündérré Boszorkánnyá és minden más fura lénnyé változtathattam őket.

Köszönöm az ápoló néniknek, hogy betegségemen végig kísértek, segítettek bátorítottak. Sokan közülük a barátaim lettek. Remélem, hogy gyógyulásom nem ismeretségünk végét jelenti. Köszönöm nekik a sok mérges gombát, füves gombát, pöttyös gombát, csúnya gombát és ki tudja még milyen gombát, amit a ragtapaszaimra rajzoltak. Köszönöm nekik, hogy mindig türelmesek voltak velem, akkor is, ha sírtam, ha nem akartam valamit, vagy csak egyszerűen rossz passzban voltam. Köszönöm a játékkal töltött közös időt. Mindig szeretettel fogok rátok visszagondolni, köszönöm, hogy velem voltatok.

Köszönöm a Mamáknak és a Papáknak, hogy minden segítséget megadtak ahhoz, hogy a testvéreimmel és a szüleimmel egy család maradhassunk. Köszönöm, hogy a testvéreimre vigyáztak, hogy Anya és Apa is velem lehessen, ha szükségem volt rájuk. Köszönöm önfeláldozásukat, türelmüket, mert arra is szükség volt bőséggel.

Köszönöm minden rokonomnak, aki segített és támogatott hosszú utamon, akik nem csak engem, hanem mindannyiunkat segítettek. Köszönöm, hogy testvéreimre is figyeltetek és próbáltátok kárpótolni azért, amit miattam nem kaphattak meg.

Hála illeti azokat a barátokat is, akik ha csak az ablakon keresztül, de mindig meglátogattak, érdeklődtek utánam. Sokan voltak olyanok, akik Anyának és Apának vették le a terhet a válláról, ha mással nem is, de két jó szóval vagy csak azzal, hogy meghallgatták őket. Ők talán nem is tudják, milyen kincs volt ez nekik.

A legnagyobb köszönet Édesanyámat illeti, aki gyógyulásomat éjjel nappal végig kísérte. Velem volt, ha vidám voltam és akkor is, amikor nehezebb napok jöttek. Állandó társam volt ezen a Bátorságpróbán. Neki köszönhetem a legtöbbet, azt hogy most soraimat olvashatod.
Kedves Ismerős, ismeretlen jelentem vagyok és leszek is. Várom emelt fővel a rám váró kalandokat. Ismét olyan vagyok, mint bármelyik gyerek társam. Apa szerint szőke, kék szemű gyönyörű kislány. Bár még rövid a hajam, de ez engem egyáltalán nem zavar, apa csak plüss macinak hív, de ez sem tart már sokáig.

Az életben legyetek olyanok, mint én. Ha néha beborul az ég, akkor is keressétek a szépet az életben, mert csak az visz előre.

Kedves olvasó, ez volt az én történetem. Néhol szomorú és keserű, de még is úgy néz ki Happy End a vége. Legalább is én mindent meg fogok tenni ezért.

2017. december 11. Gárdony – Agárd

Gárday Villő Éva
Egy szőke, kékszemű gyönyörű leukémiás kislány