Szegedre szállítottak Anyukámmal, aki hálistennek minden percben velem volt. Soha nem hagyott magamra.

Az első 6 hét nagyon rossz volt, és várakozással teli. Anyukám nagyon összetört és a családomban mindenki. De bizakodva és reményekkel teli vártuk az újabb és újabb vizsgálatokat.

Sajnos a kezelések nem mentek zökkenőmentesen. Mivel ez a betegség vérzékenységgel jár, így nem tudták már az elején beültetni a portomat amin keresztül a kemoterápiát kaptam volna. Ezért először egy centrális vénát kaptam.

Pár hét után sikerült a port beültetés, de sajnos 1 hónap után ki kellett venni, mert kapott egy fertőzést amitől nagyon csúnya kiütések lettek a lábamon és a kezemen. Megint kaptam egy centrális vénát de most a nyakamba. Ez 2 hétig volt meg, utána megkaptam a másik oldalra a portomat, ami szerencsére a kezelésem végéig velem volt, és tökéletesen működött.

A nővérektől, ápolóktól és a doktor néniktől rengeteg bíztatást bátorítást és törődést kaptunk. Anyukámmal a mai napig sokat visszaemlékezünk a bent töltött időszakra. A kórház egy kicsit az otthonunk lett, az életünk része.

A mai napig úgy megyünk kontrollra, mintha kicsit hazatérnénk. Ott tanultam meg beszélni (rengeteg verset és mondókát tanított nekem az Anyukám). Megtanított enni kanállal és villával. Ott lettem szobatiszta, megtanultam még az angol abc-t is. Bohókás mindig eleven természetemmel mindig mosolyt csaltam a nővérek és beteg társaim arcára, és mindig egy különös szóval jellemeztek.

Életrevaló.

Hát ez vagyok én, Varga Nathan, az életre való, aki kapott egy új esélyt az életre.

Ezt Anyukám nevelése alapján igyekszem tökéletesen kihasználni, egészségesen táplálkozom, sportolok, kiegyensúlyozott életet élünk, és megéljük a pillanatot, minden egyes pillanatot!