Némethné Tóth Szilvia a Szent László Kórház Gyermekhematológiai és Őssejt-transzplantációs Osztályán és a hozzá tartozó Démétér Házban dolgozik mentálhigiéniás szakemberként, lelkigondozóként, emellett evangélikus lelkész.
Az Érintettek Szülői Egyesület tagjainak egybehangzó véleménye alapján ő kapja 2023-ban az Érintettek Különdíjat, mindazért a lelkigondozói és gyászterápiás munkáért, amelyet hosszú évek óta végez elhivatottan a súlyos betegségben szenvedő gyermekek és családjaik körében.
Az interjúért kattints a kép alatt a "Bővebben" gombra!
Kedves Szilvi! Mesélj kérlek arról, hogy kerültél erre a nehéz pályára. Mindig egyértelmű volt számodra, hogy lelkigondozással szeretnél foglalkozni?
2010-ben Pécsett kezdődött ez az út. Egy alkalommal meglátogatott minket Dr. Ottóffy Gábor, aki a Pécsi Gyermekklinika Gyerekonkológiai Osztályát vezette, és kérte, hogy látogassak meg egy kisfiút, aki elveszítette a barátját…. majd néhány hónap múlva azt mondta, szeretné ha ott dolgoznék, ott élnék/lennék közöttük, mint lelkigondozó…
Akkor kezdett körvonalazódni, hogy „életvitelszerűen” lelkigondozó legyek.
Úgy tudom, a Pécsi Gyermekklinika után a Semmelweis Egyetem Tűzoltó utcai részlegén is dolgoztál, majd végül a Szent László Kórházhoz kerültél.
Igen. 7 évig éltünk Pécsett. Dr. Hauser Pétert akkor ismertem meg, amikor nyaranként Pécsre járt szakorvosként Ottóffy doktort helyettesíteni. Egy ilyen nyári időszakban hoztuk meg férjemmel a döntést, hogy egy hívásra igent mondva, Budapestre költözünk. Amikor Hauser doktor ezt meghallotta, felajánlotta, hogy a fővárosba költözés után az ő osztályán, a neuro-onkológián (Tűzoltó 2/A) folytassam a munkát. A Szent László Kórházban az őssejt-transzplantációs osztályon pedig a 4. évemet kezdtem.
A lelkigondozás csak a szülők felé irányul? Vagy a gyermekekkel is történik ilyen foglalkozás, csak más formában?
Itt felvetődik a kérdés, hogy mit is jelent a lelkigondozás?
Én ez alatt a szó alatt a tudatos JELENLÉT-et értem. Hogy a találkozásban ott vagyok a másik számára; empátiával fogadom azt, amit belül hordoz, amit érez; érdek és elvárás nélkül elfogadom a másikat. Remélem, azt a szabadságot adom neki, hogy minden érzés, amivel dolga van, hogy minden érzése jogos és normális … Nem kell őket szégyellni.
Ha így nézzük, szeretném ugyanazt adni a szülőknek és a gyerekeknek. Persze más az eszköztár. A játéktól a beszélgetésen át egészen a közös csendig.
Mi az, ami a legnagyobb nehézséget jelenti ezen a területen?
Ha valami miatt nem jön létre a kapcsolódás. A kapcsolat hiánya nagyon megdolgoz belülről.
A családokkal a kezelés befejeződése után is megmarad a kapcsolat?
Először is nem minden családdal marad meg, másodszor az idő múlásával ritkulnak a találkozások, telefonok. És ez így van jól. Ez azt jelenti, hogy élik a saját életüket, hogy megpróbálnak újra „meggyökerezni” ott, ahonnan ki lettek szakítva. De nagyobb eseményeknél, életfordulóknál jelentkeznek, beszámolnak, és én egyszerűen csak boldog vagyok, hogy hallok felőlük, hogy jól vannak.
Van egy még nehezebb területe a munkádnak, melyet a gyermeküket elveszítő családok felé végzel. Úgy tudom, ezzel kapcsolatban elvégeztél egy gyászkísérő tanfolyamot is.
Igen. A legelejétől fogva hordoztam magamban a gondolatot, kérdést, hogy a veszteség után, hazatérve, vajon lesz-e legalább egy ember, akihez fordulhatnak, akinek beszélhetnek arról, amit átéltek, amit láttak, tapasztaltak.
Így pár évvel ezelőtt elvégeztem a Napfogyatkozás Egyesületnél a Gyásztanácsadói képzést. Bár a szó nagyon félrevezető, mert nincs tanácsadás, csak kísérjük a gyászolókat. Én sose mernék tanácsot adni…
Fel lehet egyáltalán dolgozni azt, hogy elveszítünk egy gyermeket?
Mindenki másképp próbálja túlélni a túlélhetetlent, és elfogadni az elfogadhatatlant. Szerintem ez egy életen át tartó hiány. És az idő múlásával nem lesz könnyebb, mert egy gyermek halálával a jövő is elvész. Megélni, hogy a kortársak ballagnak, érettségiznek, egyetemisták, férjhez mennek, megnősülnek… Mindig lesz olyan esemény, amely „életre hívja” a hiányt.
Van valamilyen kedvenc történeted?
Rengeteg kedvenc történetem van, igyekszem minden gyerektől „szerezni” egyet. De, amit nagyon szeretek, hogy a boxban lévő gyerekeket is fel szoktuk köszönteni, ha születésnapjuk van! Orvosok, nővérek, kórházpedagógusok, pszichológusok, együtt énekeljük a „Boldog, boldog…” című dalt. Látjuk a könnyeket az anya szemében, és a megilletődöttséget, örömet, fájdalmat a gyermek arcán.
Te lelkész is vagy. Hogyan segíti, segítheti az Istenben való hit ezt munkát?
Szeretem azt a kérdést, hogy miben/kiben hiszek? A válaszom az, hogy az EMBERBEN hiszek. Szerintem az Örökkévaló nagy hittel volt a Teremtéskor, és minden korban nagy hittel van az ember felé; hisz abban, hogy minden nehézség és bukás ellenére az ember képes és érdemes erre az életre. Ha Isten képviseletében élek, járok, nem tudok mást tenni, nem is tehetek mást, csak azt, amit Ő. Így tudok hű lenni hozzá. Hiszem, hogy az ember érdemes erre az életre.
És ha hiszünk valakiben, megtízszerezzük az erejét. Hát így vagyok jelen a gyerekonkológia világában. Hogy időnként a szülők helyett hiszem, hogy képesek végig csinálni ezt a nehéz utat….
Hogyan lehet ezt a munkát család mellett végezni? Ha jól tudom, van egy nagyobb és egy kisebb gyermeked is.
Igen, Bendegúz 20 éves, Samu 7. Vannak időszakok, amikor szorongóbb vagyok, és akkor szerintem nekik is nehezebb. Sokat lázadnak ellenem/ellenünk, nagyon kritikusak. Nagy a véleményszabadság. És hálát érzek értük, hogy ennyire mozgásban tartanak, lelkileg és szellemileg.
Mikor jut idő kikapcsolódásra, feltöltődésre? Egyáltalán hogyan tudsz feltöltődni? Mi a hobbid?
Samu fizikálisan is mozgásban tart. Menni kell, kirándulni, biciklizni, úszni, focizni… Néha szeretnék csak otthon lustálkodni, semmit nem csinálni, de ezt a luxust egyelőre nem engedhetem/engedhetjük meg magunknak. És az öregedés luxusát sem. Fel kell őt nevelni. Így még egy ideig formában kell lennünk, pedig a férjemmel, Zoltánnal mindketten elmúltunk 50 évesek.
Vannak olyan - számomra - spirituális helyek, ahol a feltöltődés szinte tapintható: ilyen a Balaton- felvidék, Bakonybél, Szalajka-völgy. Rendszeresen járunk ezekre a helyekre.
Úgy tudom te megjártad az El Camino-t is. Miben segít ez a mindennapokban?
Az El Camino 33 napja nagyon ritmusosan telt. Reggel kelni, felvenni a hátizsákot, megtenni az aznapi útszakaszt, valahol szállást találni, enni, tisztálkodni, aludni, és a következő nap újból indulni. Ennek a kiszámítható ismétlődésnek nagy megtartó ereje volt. Emellett a Camino mindig adott társakat. És ez a kettő: ritmikusság és társak, segítettek megküzdeni az úton fellépő nehézségekkel, akadályokkal. Úgy gondolom, hogy az életünk is ilyen. A napi rutint megtartó erőnek, a másik embert pedig zarándoktársnak tekinthetjük.
Te tagja vagy az Érintettek Szülői Egyesületnek, melynek keretein belül elindítottátok az Érintettek Segítő Vonalat. Hogyan tud ez az érintett családoknak segíteni?
Kedd és csütörtök délelőtt van lehetőség a telefonos beszélgetésre. Bárki számára elérhető, aki úgy érzi meg szeretné fogalmazni, meg szeretné osztani a nehézségeit. A beszélgetés alatt végiggondolhatja a saját gondjait, problémáit, és pusztán csak azzal, hogy elkezd róla beszélni, elkezd formálódni a megoldás is. Ez akár az anonimitás jegyében is történhet, ami adhat egy nagy biztonságot. Erre épülnek a különböző egyéb segélyvonalak is.
Mit jelent a számodra, hogy az idén megalapított Különdíjat Te kaptad?
Az érzések kavalkádját indította el bennem a díjazás. Nagyon megtisztelőnek érzem, boldog és hálás vagyok, de ugyanakkor zavarba is hoz. Kérdésként fogalmazódik meg bennem, miért pont én?
Kedves Szilvi! Nagyon sok szeretettel gratulálunk még egyszer az Érintettek Különdíjhoz, és további sok sikert kívánunk a munkádban és az életed minden területén!
Nézd meg a kedves köszöntő videót, amit Némethné Tóth Szilvia részére készítettünk az Érintettek Díjátadóra!
Az esemény megvalósulását a Kulturális és Innovációs Minisztérium és Családbarát Magyarország támogatja, ezúton is köszönjük nekik!